Lassacskán elcsépeljük ezt a szót és vannak, akiknél elveszíti a súlyát. Az is hiba, ha állandóan, mindenkinek ezt mondjuk, de az is hiba, ha restek vagyunk kimondani fontos helyzetekben. De hiszen úgyis tudja! – gondoljuk, pedig nem biztos! Lehet, hogy szüksége lenne a megerősítő szavakra, az őszinte ölelésre, és az érzelem bármilyen szintű pozitív kinyilvánítására.
Hol a határ? Vajon képesek vagyunk a tiszta, őszinte, határtalan és korlátlan szeretetre? A feltétel nélküliségre? Vagy erre csak isten képes? De hiszen mindannyiunkban ott van. Valóban? Nem leszünk túlságosan sérülékenyek, ha szívünket szélesre tárjuk? Mi van, ha visszaélnek vele?
Ágnes: A szeretet himnusza (A Bibliából 1.Kor.13.)
Kérdések ezrei merülnek fel a téma kapcsán, és azt tapasztaljuk, hogy a spirituális változások világában egyre inkább szembesülünk szeretetképességünk őszinteségével, feszegetjük a határokat, és minél fejlettebbnek hisszük magunkat, annál keményebb leckéket kapunk az Élettől. Azt mondod őszinte ember vagy? Tudsz szeretni? Akkor bizonyítsd be!
Tegnap kisebb baráti társaságunk ült össze, hogy erről a témáról cseréljük ki gondolatainkat, érzéseinket. Döbbenetes, hogy mindannyian egyre gyakrabban szembesülünk a nehézségekkel és kapunk tükröt közvetlenül az orrunk alá. Ne csak magunkat lássuk benne, hanem fogja is fel a lélegzetünket: mennyire tudunk emberként viselkedni akkor, amikor a nehéz helyzet adódik?
Mindannyian soroltuk a gondjainkat. Barátokról derült ki, hogy talán nem is azok, pocskondiáznak minket olyan emberek, akiknek segítettünk, és döbbenten tapasztaljuk, hogy mi magunk is képesek vagyunk kifordulni önmagunkból és nyugalmunkból, közvetlen családtagjainkkal ordítozunk csak azért, mert nem tudunk mit kezdeni a helyzettel, igazságtalannak érezzük, ami ért minket. Nagy harmóniánk felborult, vagy nem is volt, csak hittük. És az első vizsgánál kiderült, hogy délibáb az egész.
Képesek vagyunk szeretni az ártatlanokat, kisgyermekeinket, apró állatainkat – amíg még nem bántottak meg minket. Érezzük és magunkba olvasszuk az ártatlanságukat, és beborítjuk őket óvó-védő szeretetünkkel. Mennyivel nehezebb mindez, ha már sértettek lettünk, ha kihoztak a sodrunkból, ha lelkünk mélyére hatoltak éles szavaikkal, vádjaikkal. Még azokat a társainkat is képesek vagyunk gyűlölni (pl. váláskor) akikhez szerelem kötött valaha és elfeledve a szép pillanatokat, a sérelmeket véssük a szívünkbe és őrizzük a sebeket. Néha még fel is tépkedjük., had fájjon!...)
Mi lehet a helyes megoldás?
Egymásnak tettük fel a kérdést. Jó, jó! Téged is ért sérelem, meg téged is! Kár sorolgatni. De mi a helyes megoldás? Hogy viselkedjen egy spirituálisan önmagát felemelkedettnek és a fejlődés útján haladónak vélő ember?
Hagyjuk, hogy el- és belénk tapossanak és csak mosolyogjunk?
Hagyjuk figyelmen kívül a sértést?
Keresztény módjára tartsuk oda a másik orcánkat is?
Dobjuk vissza kenyérrel?
Vajon Jézus mit cselekedne? (No, de hol vagyunk Jézus tisztaságától?)
Abban maradtunk, hogy mindenképpen szeretettel kell válaszolni. Úgy, hogy benne legyen isteniségünk, de önvédelmünk is. Agresszió, agressziót szül. A szeretet viszont csak szeretet szülhet – gondoljuk. (Bár tudjuk, hogy nem mindig így van.) Nem adhatjuk alább a felemelkedettségünket. Mindenkinek a maga módján kell megtalálnia a helyes megoldást, de düh, kirohanás, tombolás nélkül. Miközben óriási késztetést érzünk az ordítozásra, a tombolásra, mert úgy eresztenénk le a gőzt. De most nem ennek az ideje jött el. Hanem a bölcs felülemelkedésé.
