Nemrég jöttem haza egy rendezvényről, amit időseknek tartottak egy nyugdíjas otthonban, lakótelepen. Egy tanítványom hívott meg, és jobb dolgom nem lévén elmentem. Amatőr művészet szórakoztatták az időseket, meg a saját klubjuk készült kedvesen, mint régen az iskolában a seregszemlékre készültünk egymást szórakoztatva. Az amatőrök mellett a legprofibb szakács, Benke Laci bácsi főzött a vendégeknek és a magyar nóta énekes (Fejős Jenő) és profinak számított. A felismerés ejtett kétségbe. Az a felismerés, hogy – ha tetszik nekem, ha nem – én is ehhez a korosztályhoz tartozom, csak nagyon küzdök ellene. Több volt osztálytársammal találkoztam, akik már ott laknak, az idősek között élnek, amolyan öregesen…
Új gyermekkor – öregek seregszemléje
Tudjuk, hogy az ember a fejlődésében némi hullámhegy után egy erőteljes leépülésen megy át, és újból gyermekként éli meg az öregségét. Ha nincs szerencséje, akkor kiszolgáltatottan is, vagy betegen, ápolásra szorulva. (A legbetegebbek, legöregebbek most is a szociális otthon szobáiban maradtak és nem tudtak részt venni ezen a rendezvényen.) Nagyon szép lakásokban laknak, állandó egészségügyi felügyeletben részesülnek, mégis… az állandó hasonló korosztály egymás közt mintha lehúzná magát a fejlődés helyett a leépülés felé. Nem tudom hová lett a család, akikért addig éltek és dolgoztak, hová lett a hivatás iránti lelkesedés, a régi közösségek, ahol valaha fontosak voltak? Minden pozitivitás ellenére olyan számkivetettnek éreztem őket!
Amikor gyerekek voltunk, az iskolában egész évben a seregszemlére készültünk jelenetekkel, versekkel, énekkel, kinek miben van – vagy csak hittük, hogy van – tehetsége. A produkciók nem mindig voltak színvonalasak, de nem is a nívót, hanem a jó szándékot értékelték. Az osztályok egymást szórakoztatták zenével, tánccal, és jót mulattak esetlenségükön is. Kicsit szurkoltunk a sikerért, mint az osztályban felelés előtt, és elégedettek voltunk a teljesítménnyel. Örültünk a tapsnak, biztatásnak vettük.
Szó szerint ugyanez történt ma! A nyugdíjasok számára – második gyermekkorukban – megtartották az igazi gyermeknap után egy héttel az öregek gyermeknapját. Ugyanaz a séma! Amatőr előadások sok lelkesedéssel, kevesebb tehetséggel, nem a gyermek, hanem az öreg esetlenségével, de maximális lelkes jó szándékával. Elsősorban egymást szórakoztatták, a minőség hiánya felett szemet hunytunk. Nem véletlenül nem lettek művészek. Örültek, hogy sikerült megtanulni a verset, elmondani a szöveget, vagy megmozdulni és táncolni kicsit. Egy pár órára nem a vérnyomásukkal, a betegségeikkel, a magányukkal foglalkoztak, hanem jól érezték magukat. A gondozók ugyanazzal a megértő, megbocsátó, elfogadó szeretettel vették körül az időseket, mint annak idején a tanítók minket.
Szellemi leépülés
Látszódott, hogy a vendégek legtöbbje szellemileg erőteljes leépülésben van. Csak egyszerűbb dolgokat képes megérteni és befogadni, az öröm gyógyír számára. A testük megviselt, alakjuk eltorzult, járásuk, mozgásuk akadozó, korlátozott. Egykor volt szépasszonyok meglehetősen megromlott állapotban, a város egykori „legjobbképűbb” legénye – egykori focista, rendőr - elképesztően siralmas állapotban bóklászott át a réten.
Óhatatlanul adódott az összehasonlítás meghívóm részéről és a részemről is. Te Jó Ég! Mi is így nézünk ki, csak nem vagyunk hajlandók tudomásul venni? Vagy csak azzal hitegetjük magunkat, hogy mi fiatalosabbak – korban sajnos nem sokkal fiatalabbak – vagyunk, és jobban tartjuk magunkat? Vagy úgy járunk, mint az érettségi találkozókon, hogy „a többiek mind hogy megöregedtek?”
Vajon ezek az urak és asszonyok korábban tudták, hogy a tanulás, az olvasás, a sport, az elme és test edzése messzebbre tolta volna az öregedésüket? Vajon hányan tehetnek a helyzetükről, vagy nem volt más választásuk, ebben az életmódban kellett leélni az életüket, ami a Leromlást és öregedést hozta? Vajon módjukban állt-e életmódjukat megválasztani?
Azt tudom, hogy nekem már módomban áll és teszem is. Vajon meglátszik? Ilyenkor azért kétségbe esem. Eljut-e mindenkinek a tudatáig, hogy fiatalon is felelős az öregségéért? Tanulás, olvasás a legfőbb elixír!
Özvegyek tábora
Feltűnően sokkal több hölgy volt, mint úr. A legtöbben özvegyek, és megözvegyülésük után vonultak be a nyugdíjas lakótelepre. Itt már megvalósulni látszik az a tendencia, aminek az elejét már nagyon is látjuk: fiatalon családot alapítunk és fő feladat a gyermekek felnevelése. Sikertelen házasság lévén újból párválasztás következik, ami az önmegvalósítás időszakát hivatott segíteni. És aztán a férfiak és nők sorsa kettéválik. Az öregedő férfiak fiatal menyecskéket választanak, esetleg új családot alapítanak, új gyerekeket nemzenek, akinek a felnevelése egy élethosszabbító feladat is lehet, a nők viszont már nem találnak párra, hanem egymást segítve, közösségekben „boldogítják” egymást, a közös magányban. Nem túl vigasztaló befejezés.
Ha a tragédiát humorral akarnám oldani azon kezdenék gondolkozni: mit teszünk mi a férfiakkal, hogy ilyen korán magunkra hagynak minket? Bizony nem könnyű az élet hátralévő részét magányra ítélve eltölteni. A férfiak életösztöne ennél sokkal jobb. Ha ők özvegyülnek meg, néhány hónap leforgása után már arra törekszenek, hogy új párra találjanak. Nemcsak a kényelem, a kiszolgálás, a szex miatt, hanem mert képtelenek elviselni a magányt. Szerintem nagyon helyesen cselekszenek.
